Non so in qual modo, ma i miei scolarini erano venuti a sapere che quel giorno era il mio compleanno. Me li vidi arrivare alla scuola col vestito delle feste e con un regalino tra le mani.
Chi mi portava una penna elegante, chi un libriccino da messa, chi un astuccio da lavoro, chi un bel mazzo di fiori freschi. Io fui consolata e attristata da quella vista: consolata perchè qualunque segno di gratitudine o d'affetto che mi venisse da quei buoni figliuoli mi toccava il cuore e mi faceva parer leggiero ogni sacrifizio: attristata, poichè pensavo che i denari occorsi in quelle compre, potevano venir destinati a più nobile uso. A ogni modo, accolsi serenamente quelle care dimostrazioni d'amore.
Un bambino solo, il più povero, non mi offrì nulla: ma dal suo contegno imbarazzato e dal suo visetto malinconico argomentai quanto dovesse soffrire. Lo chiamai e quando l'ebbi vicino me lo strinsi ripetutamente fra le braccia, baciandolo. Incoraggiato da quelle carezze, il poverino mi pose tra le mani un involtino e fuggì vergognoso.
Sorpresa e incuriosita, lo aprii senza che nessuno potesse accorgersene. Vi erano.... indovinate!.. Tre pallottoline di zucchero!
Lo richiamai subito da me.
--Lo sapevi che mi piacesse lo zucchero? gli chiesi sorridendo.
--Me lo sono figurato! Mi piace tanto a me!
--E tu, ripresi commossa, l'hai certo chiesto alla mamma e....
--No signora! replicò prontamente, non ho chiesto nulla a nessuno; glie l'ho serbato proprio io, di mio....
--Ma pure....
--La nonna, quando mi dà il caffè e latte, mi mette sempre nella chicchera due o tre pallottoline di zucchero per indolcirlo. Io ho levato lo zucchero....
--E il caffè e latte?... chiesi con la gola serrata.
--L'ho preso amaro!
Mario, piccolo Mario, dove sei tu? Forse il fumo delle officine avrà annerito il tuo viso d'angelo, forse a quest'ora lavorerai i campi dove biondeggia la messe e si matura, al sole, la vite, forse ti accoglieranno le navi avventurose dove il lavoro è sì duro, la speranza sì fallace....
Ma chiunque tu sii, operaio, agricoltore o uomo di mare, il tuo posto è fra i nobili cuori, per quali l'amore è sacrifizio, l'abnegazione, dovere.
Mario, piccolo Mario, se tu per un momento potessi entrare nella mia stanzetta da studio, vedresti molte carte, molti libri, molti ninnoli; e vedresti anche, custoditi in una piccola campana di vetro, tre pezzetti di zucchero, un nome, una data! | Nem tudom, hogyan, de a tanítványaim megtudták, hogy aznap van a születésnapom. Láttam, ahogy ünneplőbe öltözve jöttek iskolába, kezükben ajándékkal. Az egyikük egy elegáns tollat hozott, a másikuk zsoltárkönyvet, valaki tolltartót, másvalaki egy szép virágcsokrot. Ez a látvány boldoggá és egyben szomorúvá is tett: boldog voltam, mert a hálának és a szeretetnek bármilyen jele, amely ezektől a jóságos gyerekektől jött, megérintette a szívemet, és minden áldozathozatal olyan könnyűnek tűnt; azonban szomorúvá is tett a gondolat, hogy azt a pénzt, amit elköltöttek az ajándékokra, valami nemesebb célra is felhasználhatták volna. Mindenesetre örömmel fogadtam a szeretet ilyen drága megnyilvánulásait. Csak egy gyermek, a legszegényebb nem hozott nekem semmit: de láttam a szégyenlős viselkedéséből és a szomorú arcáról, hogy mennyire szenved. Magamhoz hívtam, és amikor a közelembe ért, a karomba szorítottam, és megcsókoltam. Bátorságot merített az ölelésekből, így a kezembe nyomott egy csomagocskát, és szégyenlősen elszaladt. Meglepődtem, és kíváncsivá tett, így hát kibontottam a csomagot, de úgy, hogy senki se vegye észre. És mi volt benne?... Találjátok ki!... Három darab cukor! Rögtön magamhoz hívtam. - Tudtad, hogy szeretem a cukrot? – kérdeztem tőle mosolyogva. - Kitaláltam! Mert én nagyon szeretem ám! - És, gondolom, – folytattam meghatottan – biztosan megkérdezted az édesanyád, és… - Nem, tanárnő! – már készen állt a válasszal. – Nem kértem engedélyt senkitől; ezeket én gyűjtöttem össze, az én… - De hát… - A nagymamám, amikor tejeskávét ad, mindig tesz a csészébe két-három cukrot, hogy édes legyen. Én elvettem a cukrot… - És a tejeskávé? – kérdeztem elszorult torokkal. - Megittam keserűn! Mario, kicsi Mario, merre vagy? Vajon a műhelyek füstje feketíti angyali arcodat, vagy netán épp a mezőkön dolgozol, ahol sárgul a gabona és a napon érik a szőlő, esetleg egy kalandos hajó lett otthonod, ahol kemény a munka és csalfa a remény… De bárki légy is, munkás, földművelő vagy tengerész, a te helyed a nemes szívűek között van, akik számára a szeretet áldozatot, önmegtartóztatást és kötelességet jelent. Mario, kicsi Mario, ha te egy pillanatra beléphetnél a dolgozószobámba, láthatnál papírokat, könyveket, sok csecsebecsét; és láthatnál egy kis üvegharang alatt három darab cukrot, egy nevet és egy dátumot! |